2012. június 4., hétfő

Elearning Heroes


Daniel H. Pink A megújult elme című könyvében szerepel egy idézet, miszerint a történetek az emberi elme számára a legalapvetőbb eszközök ahhoz, hogy megértsünk valamit. Az apák történeteket mesélnek a fiaiknak, a hódítók történetekben írják le felfedezéseiket. De vajon az oktatásban, és egészen pontosan a távoktatásban is jól használható lenne a történetmesélés?


A régi Füles újságokban megjelenő képregényektől eljutottunk az önálló újságokhoz, sőt könyvekhez is. Már olyan képregény is létezik, ami kifejezetten oktató jelleggel születik meg. Megjelennek kötelező irodalmak ebben a formában, történelmi eseményeket írnak le így, sőt klasszikus irodalmi művek, operák történetei is megelevenednek képekben. Bevallom, bár nagyon szeretem a képregényeket, valahogy mindig inkább egy hagyományos könyv mellett döntöttem, mikor feleslegessé vált forintjaimon szerettem volna túladni egy könyvesboltba vagy antikváriumba tévedve. Olyan viszont már nem egyszer előfordult, hogy a baráti és a családban lévő gyerekeknek képregényt vettem ilyen-olyan alkalmakra, mert azt kértek.

Már Magyarországon is volt példa arra, hogy a közoktatásba próbáltak meg becsempészni képregényeket kisebb-nagyobb sikerrel. Tudomásom szerint általában kisebbel.

Amerikában nagy divatja van ennek a műfajnak a felnőttek körében is, nem csak a gyerekeknél. Talán éppen ezért választotta Kevin Gumienny ezt a témát előadásához a 2012-es E-Learning Symposiumon, ahol WHAM! BAM! and POW! Comic Books and eLearning címmel fog erről előadást tartani június 13.-án.


Kicsit magam is utána keresgéltem a témának, és elgondolkodtam, hogy alkalmazható lenne-e ez itthon is a távoktatásban. A siker biztos nem akkora, mint Amerikában, de itthon is egyre nagyobb teret hódít ez a műfaj. Létjogosultságát pedig abban látom, hogy különböző kutatások szerint a vizuális típusú tanulók vannak többségben, akik számára a képorientált tevékenységek igencsak megkönnyítik, és ez által talán motiválják is a tanulásukat.


Remekül alkalmazható lehet ez különféle munkahelyi képzésekben. Itt a legkönnyebb a megvalósítás, hiszen a cégek nincsenek kötve semmiféle tananyaghoz, maguk alakíthatják ki a módszereiket. Képregényes oktatást bonyolított már le külföldön a hadsereg, a rendőrség, és számos nagyvállalat is. Főként akkor hatásos, ha olyan céges helyzetek kerülnek elő, amik egy történet köré foglalhatóak.

Kicsit tovább elmélkedtem.



Mennyire lenne hatásos egy teljesen egyszerű, hétköznapi tananyagot ugyanebbe a köntösbe bújtatni? Ha csupán abban változtatnánk meg egy tananyagot, és esetleg egy számonkérést, hogy úgy jelenítenénk meg, mintha képregényt olvasnánk.

Magamról tudom, hogy nagyon szeretek játszani, játszva tanulni. Biztosan ezért szerettem meg a Second Life-ot is annyira. Nekem biztos nagy segítség lenne egy ilyen módon kialakított tananyag, kiváltképp, ha még interaktivitást is csempészünk bele.


Ha másért nem, de talán az új stílus miatt érdemes lenne egyszer ezt is kipróbálni…


Ehhez segítségként pedig rengeteg olyan oldalt találunk az interneten, ami segítségünkre van egy képregény megrajzolásában. Komplett jeleneteket találhatunk, kész figurákat, betűtípusokat, mindent. Csupán bele kell vágni a megvalósításba.

2012. május 28., hétfő

(L)ehetetlen távoktatás


Eltekintve attól, hogy a szakdolgozatomat elcsúsztattam – legalább – egy félévvel, a mesterszak 2 éves képzése számomra itt véget ért. A követelményeket teljesítettem, már csupán adminisztrációs teendők vannak hátra. Először úgy gondoltam, milyen jó lesz majd a szabadság, de kezdem úgy érezni, hogy hiányzik. Minden, és mindenki…


Nincsenek blogbejegyzések, amikkel múlathatnám az időmet, és a csoport is igencsak kihalt lett mostanság. Vagy mindenki a vizsgákra készül, vagy már élvezi a nyár örömeit. De nekem akkor is hiányzik. Úgy érzem valami véget ért, ami jó volt, ami tetszett, amit – kínos, nem kínos, mondjuk ki – szerettem. Alig várom a következő induló csoportot, hogy követhessem, esetleg be is csatlakozhassam, sőt, találkozhassak is velük, bár ez nem lesz lehetséges akkor, ha saját fejlesztésű környezetben fogják mindezt lebonyolítani, ahová nyilván nekem nem lesz jogosultságom. Így arra következtetésre jutottam, nem maradt más, most nekiülök és megosztom a gondolataimat. Ha már annyira ráérek mostanában gondolkodni.


Az elmúlt félévben saját tapasztalatból bizonyságot nyerhettem arról, hogy mennyire el voltam én is eddig, és az emberek többsége még most is tájolva a távoktatás fogalmáról és lehetőségeiről. Megtapasztaltam, hogy mennyire izgalmassá és érdekessé lehet mindezt tenni, „csupán” néhány eszköz bevonásával.


Már ki is gondoltam, melyik eszközökre lenne szükségem, és hogyan lehetne egy reményeim szerint igazán jó távoktatást megvalósítani az oktatás egy olyan területén, ahol eddig ez nem volt lehetséges. Az időzítés remek, mert nemrég már ezen a területen is lehetséges a távoktatás módszerével tanulni – bizonyos részeket.


Arról teljes mértékben meggyőződtem, hogy a tananyag, az órák élő közvetítése és a felvétel mennyire jó dolog. Ezt próbálgattuk már régebben is egy oktatási intézményben, de a szöveg alapú tartalom mellett valahogy senkit nem érdekelt akkor. Most viszont újabb lelkesedés öntött el ez irányú szárnypróbálgatásaim megismétlésében. Bár azt gondolom, hogy ez ugyanolyan személytelen önmagában még most is.


De azok után, hogy megtapasztalhattam mennyire vissza tudja adni a személyes konzultáció élményét egy virtuális térben zajló konzultáció, nem is kérdés, hogy melyik lenne a másik eszköz, amit az oktatáshoz alkalmazni szeretnék. Az a néhány ember pedig, akiket bevontam az ötletem megvalósításába - egyelőre még csak tervezésébe - egytől egyig egy új és érdekes lehetőségnek találták, mindannyian láttak benne fantáziát. Megvalósítható teljes elméleti és bizonyos gyakorlati rész játékosan, a fiatalok számára élvezetes, könnyen megérthető és megtanulható módon. Hiszen azt áruljuk el, a fiatal korosztályról beszélünk leginkább, kb. a 16 – 30 év közöttiekről.


Már látok magam előtt mindent. Tudom, miket szeretnék használni, megterveztem a virtuális teret és az eszközöket, sőt már nekikezdtem az eszközök beszerzésének is.


Az időzítés remek, hiszen megtört a jég, ahol idáig hallani sem akartak távoktatásról, most lehetségessé tették! Micsoda öröm!


Ám ez tündérmesébe illő történet lenne, és akik ismernek, azok mind tudják, hogy nekem sosem megy ilyen egyszerűen valami. J Külön engedélyeztetni kell minden távoktatási programot, és sajnálatos módon csupán egyetlen egy lépett eddig életbe. Az én szememben marad a hagyományos távoktatás, az ő szemükben pedig egy teljesen modern eszközzel zajlik mindaz. Na de könyörgöm, mitől lett modern? Attól, hogy a szövegek és a feladatok mellett láthatunk mozgó, animált képeket is?


Itt jött a következő lépés. Rendben, semmi gond nincsen. Saját elhivatottságból, és mellette esetleg saját szórakozásból csináljuk meg mégis saját költségekből, bárki számára ingyen elérhető módon. Talán fognak tanulni belőle a fiatalok.


Nem lehetséges. A tananyag levédett tananyag, amelyet semmi módon nem lehet felhasználni, csak az engedélyezett formákban. Tehát, hiába oktathatom, a tananyagot kizárólag olyan formában hozhatom a tanuló rendelkezésére, amilyen formában az eddig is történt.


Gondolkoztam… Nem baj… Ám legyen… Engedélyeztessük, fordulok közvetlenül az illetékes szervezetekhez.


Bevallom, ezt még nem tettem meg, mert félek. Attól, ahogyan már jártam, hogy az ötletemet majd más megvalósítja, legalizálja, és még csak nem is ingyen, hanem a bizonyos hatóság számára teremt bevételt belőle. Hát ezt már nem. Akkor marad bent a fejemben.


De csak nem hagy nyugodni a dolog… Mi lehet a megoldás? Hogyan lehetnék okosabb számtalan embernél? Remélem, hamarosan rájövök, és bárki élvezheti gyötrődéseim pozitív vonzatait J

2012. május 17., csütörtök

Az elektronikus tanulási környezet ergonómiája


Ön szerint melyek az elektronikus tanulási környezetet jellemző legfontosabb használhatósági/ergonómiai tulajdonságai?


Ha az elektronikus tanulási környezet körülményeire gondolok, akkor két dolgot tartanék nagyon fontos jellemzőként ergonómiai szempontból megemlíteni.

Az egyik a szoftver/internetes környezet és maga a tanulási felület, a másik pedig annak ellenére, hogy elektronikus környezetről van szó, ugyanúgy a fizikai környezetünk tanulás közben. Mert ez is hozzá tartozik a kényelmes és hatékony tanulásunkhoz.

Az ergonómiával sok rendelet, jogszabály foglalkozik, szabja meg a védelmi és használati módszereket. Ebből is látható, hogy egy nem elhanyagolható témáról volt szó a legutóbbi előadásunk alkalmával.


A digitális/online környezet fontos jellemzői


Összességében én azt mondanám, hogy a legfontosabb az, hogy legyen megelégedett a rendszerrel. Mindig szem előtt kell tartanunk azt, hogy kinek tervezünk vagy terveztetünk egy ilyen rendszert, és hogy mire fogják azt használni. Persze mindenkinek vannak egyéni igényei, és mindenkinek más az igazán megfelelő, de léteznek olyan „aranyszabályok”, amiket betartva elég nagy valószínűséggel érhetünk el pozitív eredményt.

Általánosan a legfőbb kulcsszavak a biztonság, hatékonyság és a kényelem.

Nagyon fontos, hogy a felület kommunikáljon megfelelően a felhasználóval. Könnyen, és gyorsan lehessen használni. Ez a két tényező több dologból adódik össze.

  • a gyorsaság, vagyis az időhatékonyság. Hogy mindent gyorsan találjak meg, gyorsan váltsanak a tartalmak, stb. Ha sok időbe telik megtalálni valamit egy oldalon, akkor az ember hamar elveszti a türelmét. Egyszer egy kutatás alapján azt olvastam, hogy ha a felhasználó nem találja meg 5 mp-en belül az adott honlapon, amit keres, akkor már tovább is lép.

  • az, hogy minél kevesebb legyen a lehetőség a hibák elkövetésére. De az is nagyon lényeges, hogy ha már egy hibát vétettünk, akkor lehetőségünk legyen annak a kijavítására. Remélhetőleg ezt is megtehessük egyszerűen, egyértelműen, és gyorsan.

  • az időhatékonyság szempontjából tovább haladva azt is figyelembe kell vennünk egy ilyen rendszer megtervezésénél, hogy legyen a használhatósága könnyen tanulható, esetleg tartozzon hozzá rövid, egyértelmű utasítás is. Kevés legyen az idő és energia, amit arra kell fordítania a tanulónak, hogy a felületet megtanulja kezelni. Neki a tartalom megtanulása a lényeg, nem pedig a bonyolult rendszerek ismerete a cél.

  • nem árt, ha olyan felületet vagy rendszert használunk, amit elterjedt, népszerű. Abból a szempontból nem hátrány, hogy a tanuló, ha egyszer elsajátítja ezeknek a használatát, akkor azt plusz tanulásnak és értéknek is érezheti, hiszen a későbbiekben az életében fel fogja tudni használni ezt a tudást máshol, máskor is.

  • innen pedig továbbhaladhatunk a tartalom fontosságára. Hiszen megfelelően hatékony és könnyen érthető tartalom nélkül a tanulás nem lesz eredményes elektronikusan sem.

  • elengedhetetlen ismernünk a webergonómiát is, hogy megfelelő oldalt tudjunk készíteni a hallgatók számára.

  • kattintás alapú oldalt készítsünk, mert az meggyorsítja, és megkönnyíti a használatot.

A kifejezetten elektronikus tanulási környezetre vonatkoztatva a következő jellemzők a legfontosabbak:

Ø      Tartalmazzon vizuális elemeket, hiszen azokat könnyebb megérteni, megtörik a szöveg monotonságát, és segítik azok megértését.
Ø      A lehetőségekhez mérten mindig a legminimálisabb szöveget tartalmazza
Ø      Legyen átlátható, és logikus, hogy első ránézésre láthassa a tanuló, merre is kell indulnia, hogyan haladjon tovább.
Ø      Alkalmazzunk kiemeléseket és címeket, hogy a lényeges elemekre felhívhassuk a figyelmet. Ezáltal kitűnnek a szövegből. Ezek is a tájékozódást segítik.
Ø      Az információkat ne elszórtan, vagy véletlenszerűen helyezzük el az oldalon, csoportosítsuk az egyes témaköröket egy helyre.
Ø      Alkalmazzunk linkeket, tegyük aktívvá a rendszerünket.
Ø      Adjunk lehetőséget arra, hogy könnyen kinyomtatható legyen bármikor, akár csak egyes részeket is.
Ø      A betűméretet úgy válasszuk meg, hogy könnyen olvasható legyen, esetleg adjunk lehetőséget arra is, hogy lehessen választani a méretek között. Így minél több ember igényeit tudjuk kielégíteni.
Ø      A színek fontos szerepet játszanak egy ilyen oldalon. Mindig világos alapon sötét színeket alkalmazzunk, és figyeljünk a párosításokra is. Ne legyen csupán csak árnyalati különbség, és ne alkalmazzunk ellentét színeket, mert a szemünk elmosottan látja azokat. Ez által nehezen olvashatóvá válik.
Ø      Mindig a megfelelő formátumot válasszuk, figyeljünk arra, hogy megjeleníthető legyen a legtöbb gépen.
Ø      A szép és designos környezetben sokkal szívesebben fognak időt eltölteni, és kellemessé tehetjük a tanulást is vele.
Ø      Figyelnünk kell a speciális igények kialakítására is.
o       A képekhez alkalmazzunk szöveget a vakok számára
o       A videókat feliratozzuk, hogy a hallássérültek is megtekinthessék őket
o       A mozgássérültekre gondolva tegyük könnyen elérhetővé a környezetet
o       Az értelmi fogyatékosokra tekintettel pedig készítsünk könnyen megérthető tartalmakat
Ø      A mozgó és villogó elemek remek figyelemfelkeltő eszközök, azonban a túl sok ilyen elem zavaró és idegesítő hatást vált ki. A nem megfelelő alkalmazása pedig eltereli a figyelmet a többi, esetleg lényegesebb tartalomtól.
Ø      A hivatkozásokkal is óvatosan bánjunk. Egy képről egyértelműen derüljön ki, hogy hivatkozásként alkalmazzuk-e, vagy sem.
Ø      Arra is oda kell figyelni, hogy az oldalak tartalmát mindig úgy helyezzük el, hogy egyértelmű legyen a lejjebb gördíthetőség, és az, hogy hol van vége.
Ø      Használjunk a biztonságra tekintettel belépési jelszavakat és felhasználóneveket



Fizikai környezet legfőbb jellemzői

  • A szoftveres jellemzőkön túlmenően ugyanúgy fontos a fizikai környezet ilyen tanulási környezet alkalmazásakor is.
  • A monitort a szemünktől kb. 50-70 cm távolságra helyezzük el, a monitor nagyságától függően. Úgy üljünk a monitornál, hogy ez a távolság meglegyen.
  • Billentyűzet és egér vonatkozásában fontos, hogy kényelmesen elérjük. A jobb kezes felhasználókra gondolva azt is megállapították, hogy sokkal előnyösebb lenne egy olyan billentyűzet, amiről hiányoznak a számok jobb oldalról, mert így közelebb kerülhetne az egér, és a váll nem csavarodna ki. Optimális esetben a billentyűzet 30 cm-re, az egér pedig 22-25 cm-re helyezkedik el a felhasználótól
  • Szimmetrikus testhelyzet megteremtése a gerinc szempontjából nagyon fontos.
  • A monitor szemben helyezkedjen el velünk
  • A lábunknak megfelelő teret biztosítsunk
  • A szék és az asztal magasságát megfelelően válasszuk meg



Kell-e különbséget tennünk a tulajdonságok fontosságát illetően aszerint, hogy milyen elektronikus tanulási környezetre alkalmazzuk ezeket? (kontakt, online eszközökkel támogatott kontakt, blended learning, távoktatás)

Bizonyos tulajdonságok tekintetében szerintem ajánlatos különbséget tennünk. A tulajdonságok fontossága a különböző esetekben átértékelődik, sőt néha még el is értéktelenedik, fölöslegessé válik.

Egy elektronikus oktatási környezetben, és a blended learning esetében fontos a felhasználónév és a jelszó megadása a biztonság szempontjából, amíg egy elektronikus eszközökkel támogatott kontakt oktatási helyzetben erre nem minden esetben van szükség.

A kommunikáció szempontjából is adódnak különbségek. Amíg egy online oktatási környezetben az online felületen zajlik a kommunikáció, és ezt megfelelően kell támogatni kommunikációs eszközökkel és biztonsággal alátámasztva egyaránt, addig a digitális eszközökkel támogatott kontakt oktatásnál nem feltétlenül van erre szükség.

Ugyanígy lehetnek különbségek az értékelés és az ellenőrzés szempontjából is a különböző oktatási felületek használatakor.

Elektronikus és online oktatási környezetben mindenképpen nyomon kell követnem azt, hogy a tanulók mikor mit csináltak, mert nincs semmi más lehetőség erre. Míg a kontakt és az elektronikus eszközökkel támogatott kontakt oktatás esetben nem szükséges ezt megtennem, mert jelen vagyok az oktatásnál, és tudom ezt ellenőrizni egyéb eszközökkel.

2012. május 14., hétfő

Összefoglalás - talán kicsit más szemszögből


Rengeteg kérdés és kétely merült fel a héten a csoportban. Bennem talán még több J De ez már csak így szokott lenni… Ezért megpróbálom kicsit összefoglalni a hét történéseit a saját szemszögemből, hátha tudok segítséget nyújtani mások számára is.


Számomra nagyon hasznos volt ez a hét abból a szempontból is, hogy elgondolkoztam sok mindenen, amit eddig nem tettem meg, pedig itt volt a közvetlen közelemben. Valamint megértettem, hogy mennyire fontos maga az EMBER.



Ki az?
 

Az egyik fő kérdés a héten az volt számomra, hogy kit is tekinthetek fogyatékossággal élőnek? Hiszen annyi fajtája létezik, és annyiféle szintről beszélünk, hogy nagyon nehéz sokszor ezt eldönteni. Ráadásul olyanok is szóba kerültek, amiről a hétköznapokban sosem tekintenénk fogyatékosságként, maximum valamiféle zavar, vagy betegségként. Bár akkor ez már ugye szinte ugyan az.
 

A fogyatékosságnak rengeteg megfogalmazása létezik, így nem is csoda, hogy belezavarodunk sokszor. Az biztos, hogy mindig valamilyen fizikai, szellemi vagy érzékszervi károsodásról, halmozott fogyatékosság estén pedig ezek együttes halmozódásáról beszélhetünk.
 

Az ENSZ szerint (1980-1997) a fogyatékosság „módosult, csökkent képessége az ember bizonyos tevékenységeinek”


1997 után a WHO megfogalmazása új megközelítést hozott. Itt már nem csupán az egészségkárosodás korlátozza az egyént, hanem a társadalmi és személyi háttértényezők is szerepet vállalnak az ő fogyatékossá nyilvánításában. (http://www.bibl.u-szeged.hu/inf/szakdoli/2004/seredine/htm/kozelites_a_tudomanyok_felol.htm)


A népszámlálásnál úgy olvastam egy cikkben (sajnos nem mentettem a linket), hogy a legalább 6 hónapos folyamatos romlott egészségi állapotot tekintik fogyatékosságnak.


Részemről csak annyit tudok mondani saját tapasztalatból, hogy mindez 1 éves folyamatot vett igénybe, bár való igaz, hogy leginkább a biztosító miatt, mert ők csak 1 év eltelte után foglalkoznak ilyesmivel. Az orvosi papírok azonban már szintén 6 hónap után leírták a maradandó egészségkárosodást.




Leendő andragógusok


Mint a jövőben – vagy sok esetben már most is – oktatásban részt vevő egyéneknek, nagyon fontos szerintem, hogy a héten betekintést nyerhettünk, mekkora szintű empátiára van szükségünk.


Mert a fogyatékkal élő személyek oktatásához, a velük való törődéshez rengeteg empátia szükséges. Meg kell tudni látni, érezni, hogy mikor mire van szükségük, mert sok esetben ezt nem biztos, hogy kimondják. Látnom kell, hogy mi a kellemes számukra, mert esetlegesen ezt nem tudják egyértelműen jelezni felém.


Ha fogyatékkal élő személy kerül az oktatási környezetünkbe, akkor elengedhetetlen az attitűd kérdése. Ha még az oktatást lehet is csinálni megfelelő lelkesedés nélkül, de a kisebb-nagyobb speciális igények kielégítését, a folyamatos odafigyelést és törődést csak szívvel lehet.




Együtt vagy külön?
 

Az integráció kérdése volt az, ami talán a legtöbb kommentet eredményezte a héten. Itt is több emberrel beszélgettem, többek véleményét meghallgattam, amíg végül addig gondolkoztam a dolgon, hogy kialakult a sajátom is.


Azt gondolom, hogy a fogyatékkal élő embereket semmiképpen nem szabad egy kalap alá venni. Rengeteg féle a sérülésük, és mindenféle súlyosságú.


A meglátásom pedig mégis az a hét végére, hogy mindenképpen hasznos az integráció. Szerintem erőt ad, és életértelmet. Egy bizonyos fokig.


Ahogyan láthattuk Nick Vujicic számtalan, az interneten megjelenő filmjéből szinte bármilyen testi fogyatékossággal lehet élni boldogan, teljes életet. Csupán meg kell találni a módját annak, hogy ezt hogyan lehet megtenni. Éppen ezért én azt gondolom, hogy azok, akik bármilyen testi fogyatékossággal élnek, és Ők maguk is úgy gondolják, teljes értékű tagjai lehetnek egy átlagos tanulókból álló közösségnek, osztálynak. Sőt, sok esetben motiváló is számukra a környezet, bizonyítani kívánnak, és ezért jól is fognak teljesíteni. Ha viszont a hozzá hasonló fogyatékossággal élő társaik közé helyezem el, akkor nem feltétlenül fogja érezni ugyanezt a húzóerőt.


Nagyobb gondban az értelmi fogyatékosok helyzetével vagyok. Náluk igazán nehéz megállapítani azt a határt, hogy mikor érdemes még a normál diáktársaikkal együtt elhelyezni egy osztályba. Mikor nem hátráltatja a többiek tanulását, és mikor nem a bizonyos húzóerőként lép fel náluk is a környezet, hanem hátráltató tényezőként, olyan színtérként, ahol nem szívesen tartózkodnak, és ahol nem is találják meg a számukra kellő motivációt. Teljesen bizonyos, hogy akiknek speciális oktatási környezetre van szükségük, azokat már nem integrálhatom egy hétköznapi oktatást biztosító intézménybe, hanem számukra szerencsésebb oktatási szempontból a valamelyest elkülönített környezet. Azonban a társadalomba való beilleszkedésük érdekében személy szerint nagyon ajánlanám, hogy ők is a lehetőségeikhez mérten minél több időt töltsenek ép társaik környezetében, akár saját környezetükben, akár egyéb helyszíneken. A közös programok mindenképpen az iskolából kilépés utáni világba vezetik be őket, és ott hasznát fogják tudni venni az ilyen módon megszerzett tudásnak.




Mi a jó nekik?

De sose feledjük el azt, hogy a fogyatékkal élőkhöz alkalmazkodjuk abból a tekintetből, hogy számukra mi a megfelelő, hogyan érzik jól magukat. Sose erőltessünk se az integrált, se az elkülönített oktatást. Ha ezt ők nem tekintik megfelelőnek és kellemes környezetnek, akkor sosem fognak elérni megfelelő, vagy elvárt eredményeket a motiváció hiánya miatt.


Felmerült a kérdés, hogyan is lehetne eldönteni egy fogyatékossággal élő személyről, hogy jól érzi-e magát, boldog-e, avagy sem.


A beszédfogyatékos, siket, gyengénlátó és mozgáskorlátozott személy esetében nincsen semmi probléma, ők egészen egyszerűen ki tudják fejezni magukat ilyen, vagy olyan módszerrel.


Gondolkodóba megint csak az értelmi fogyatékosok helyzete ejtett. Mi a helyzet az értelmileg súlyosan akadályozott emberekkel kapcsolatban?

Nos, lehet, hogy csak az empátia, az együttérzés beszél belőlem, de részemről azt gondolom, hogy valamilyen módszerrel ez náluk is megállapítható. Náluk is látszik a szemükben a csillogás, vagy valamilyen arckifejezés, hangjelzés a tudtunkra adja, hogy mi a jó számukra.


Egyedül a kómás betegek részéről tudom ezt elképzelni, de ugyebár az oktatás szempontjából őket ebből a témakörből kihagyhatjuk, és nem is nagyon tudom, hogy a kómás állapotban mennyire tekinthetőek ők fogyatékossággal élőnek.




Ki az, aki segít?


Számtalan szervezet foglalkozik fogyatékkal élők segítésével, ám sajnos a számuk igencsak kevés ahhoz képest, hogy ma jelenleg csak Magyarországon 500.000 fölötti létszámról beszélhetünk. Nekik csak a súlyosabb esetekre van gondjuk, így andragógusként – de bármilyen oktatásban dolgozó szakemberként - fontosnak tartom azt is, hogy az oktatáson túlmenően segítsük a környezetünkben lévő, gyakorlatilag az élete egy részét velünk töltő fogyatékossággal élő személyt. Bármivel, amire neki szüksége van, és fontos kiemelnem, hogy azzal, amire NEKI szüksége van. Sokszor esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, el tudjuk dönteni, mi lesz a jó neki, pedig ugyanolyan saját igényei és szükségleteik vannak, mint bárki másnak.


Dicséretes látni, az egyre gyarapodó számukra is kiépített helyszíneket annak érdekében, hogy minél inkább integrálódhassanak az élet bármely területén.




Hogy lehetek empatikus?


Ha nem igazán érzem át, hogy milyen lehet bármilyen fogyatékossággal együtt élni, több lehetőség tárul elém, ahol erről többet megtudhatok.


Az érdekvédelmi szervezetek, és a segítő szervezetek mindig szívesen látják a segíteni vágyókat, de számos szórakozási lehetőség is nyílik ma már, ahol szabadidőnkben ezt megtapasztalhatjuk. Kérdés persze, hogy kit mennyire nyomaszt, hogy ezzel töltse a szombat délutánját, de én azt mondom, hogy nem szabad ezt a kérdést nyomasztónak érezni. Ez egy állapot, amit el kell fogadni, amivel meg kell békélni, és boldogan élni tovább az életet. Ha így gondolunk rá, akkor nem fogjuk nyomasztónak érezni ezeknek a helyzeteknek a kipróbálását sem, azonban utána sokkal nagyobb megértéssel tudunk foglalkozni velük.


Egyik ilyen lehetőség a már évek óta működő Láthatatlankiállítás, ami számos programot is kínál részünkre már a kiállítás „megtekintésén” túlmenően.  Itt a vakok életébe tekinthetünk betekintést, megismerhetjük az általuk használt eszközöket, és egy vezetés segítségével kipróbálhatjuk, hogyan boldogulnánk a világban, ha a helyükben lennék.


Az Ability park a másik népszerű lehetőség. Itt nem csupán egy fajta fogyatékosságot élhetünk át, hanem többe is betekintést nyerhetünk. Ha nem nyílik lehetőségünk kifejezetten a parkba ellátogatni, akkor részt vehetünk a rengeteg kitelepült programjukon is.


Én ajánlom, hogy ha fogyatékossággal élő személy kerül a környezetünkbe, akkor semmiképpen ne hagyjuk ki a fenti két említett lehetőség egyikét, mert ezzel sokkal könnyebben érthetjük meg a problémákat, és érezhetünk rá arra, hogy milyen segítséget is lehetne nyújtanunk. Talán még a mindkét fél számára kínos helyzeteket is elkerülhetjük.

2012. május 10., csütörtök

Hátrányos téma


Azt hittem, hogy ennél már nem jöhet „rosszabb”  De a mostani helyzetem mindent fölülmúl. Úgy érzem, hogy ennél még sosem volt nehezebb dolgom a blog írást illetően. Azt hiszem, hogy nem is fogom most igazán szaporítani soraimat különböző okok miatt, amit még én sem nagyon tudok – vagy nem is akarok – magamnak megmagyarázni.

Talán azért, mert a téma eredetileg sem a szívemhez közel álló, vagy mert ez többek egy olyan tabu dolog, a miről nem szeretünk beszélni, még akkor sem, ha kellene. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkoznék a fogyatékkal élőkkel, nem segítenék nekik, ahol tudok, sőt éppen ellenkezőleg, de nem kifejezetten keresem őket. Később ezt is taglalom, hogy miért.

Másfelől pedig azért, mert magam is érintett vagyok a témában, amit még magamnak sem szeretek bevallani. Vagyis inkább pont az ellenkezőjét sulykolom. Irtózom attól, hogy kapjak egy papírdarabot arról, hogy fogyatékosságom van akárhány %-ban. Köszönöm, nincsen rá szükségem.

Teljesen megértem, és tudom, hogy mennyire nehéz fogyatékossággal élni, legyen az akár testi, akár szellemi. És azt is pontosan tudom, hogy az emberek mennyire elfordulnak, amikor igazi (és nem csak látszat!!!) segítségnyújtásról van szó. Azonban be kell vallanom, hogy magam sem lennék ennyire toleráns, ha nem tapasztaltam volna meg soha azt, hogy milyen elveszíteni egy testrészünk működőképességét, és még egy ilyen „kicsi” dolog miatt is mennyire kell küzdeni, hogy az emberek ne vegyék észre, mert akkor csak jönnek a szélsőségek, amiről az órán is szó esett.


Egyik oldalról mindenki segíteni akar - igenis kínos és mérgesítő tud lenni.

Másrészről, ha az ember kéri a segítséget, ha megmondja, hogy mire lenne szüksége, akkor azt hirtelen egyetlen szervezet, magánszemély, hivatali iroda, semminek nem áll módjában teljesíteni.

Harmadik szemszög pedig az irigykedők, vagy nem is igazán tudom, hogy hogyan is lehetne őket nevezni. Akiknek az szúrja a szemét, hogy valamit én máshogy csinálok meg, csinálhatok meg.


Én azt gondolom, hogy semmiképpen nem szabad a fogyatékos embereket másnak tekinteni, mint a többieket. Az átlagos tanuló igényeit is ki kell elégítenem, oda kell figyelnem rájuk, és alkalmazkodni hozzájuk az oktatás folyamán, és a fogyatékkel élőket is. Ami különbözik, az csupán az igények.

Az eddigi blogokat és kommenteket direkt nem olvastam el, hogy ne befolyásolják a gondolataimat, amiket először leírni szándékoztam, de a twitteren belefutottam egy-két témába már.



Integráció


Meg kell látnom azt, hogy a fogyatékkal élőnek mire van szüksége, és számára azokat a feltételeket kell tudnom biztosítani. És ha ennek az ára egy speciális iskola csak speciális tanulókkal, akkor ott kell ezt megtennem.

Nem mindig jó, hogy ha az átlagos tanulókkal együtt próbálom meg a diákot felkészíteni az életre. Sok esetben ez neki magának is frusztrációt okoz, és sok esetben hátráltatja a többi diák tanulási menetét is. Ez pedig egyetlen dologhoz vezet, hogy kiközösítik, ellene fordulnak, és nemhogy a toleranciát nem tanulják egymás iránt, de még egy életre el is fogják ítélni egymást.

Azt, hogy hol van ez a határ nagyon nehéz meghatározni. Hatalmas felelősség szükséges hozzá, és nem is nagyon tudom eldönteni, hogy kinek lenne ezt joga eldönteni.
 

A szülőnek? De ő nyilván a legtöbb esetben elfogult, az szeretné, ha a gyereke normálisan nőne föl, ha biztosítaná számára azt, amit a többi társa megkap.
 

A tanárnak? Esetleg nem lehet, hogy őt is befolyásolja az, hogy azzal a tanulóval többet kell foglalkoznia, folyamatos törődést igényel, és nem igazán érez ehhez sem megfelelő tudást magában, sem megfelelő lelkesedést, hogy ezt adott esetben éveken keresztül csinálja.
 

Gyógypedagógus? Pszichiáter?



Add meg a lehetőséget


Szerintem itt is – mint eddig minden témában körülbelül ebben tudtunk megegyezni – az esély biztosítása a legfontosabb. Az esély arra, hogy teljes és normális életet élhessen, hogy tanulhasson, ha szeretne, akkor digitális eszközök segítségével. Nincs szüksége a hamis segítségnyújtásokra, csak arra, és annyira, amennyire neki szüksége van. Sok mindentől függ, hogy az adott fogyatékos tanulót be merem-e engedni az adott közösségbe, tanulócsoportba.
 

·         Függ attól, hogy mekkora fokú a fogyatékosság

·         Függ attól, hogy milyen típusú a fogyatékosság

·         Függ attól, hogy a külső körülmények mennyire felelnek meg az integrálásnak (pénz, távolság, stb.)

·         Függ attól, hogy tudom-e biztosítani számára a megfelelő eszközöket

·         Függ attól, hogy a közösség, akik közé járna, hogyan fogadják

·         Függ attól, hogy milyen elhivatottságú pedagógusokkal találkozik

·         Függ attól, hogy milyen a személyisége az integrálni kívánt tanulónak

·         Függ attól, hogy ő maga mit szeretne
 

Többször találkoztam már olyan esettel, amikor erőltették a fogyatékkal élő tanulót a normális diákokkal történő tanulásra, és semmi eredménye nem volt. Nyűglődtek, de senkinek sem volt jó.
 

Arról esett szó az órán, hogy jó, ha ilyen heterogén csoportba jár, mert olyan közegben tanuljon, amilyenben a későbbiekben élni is fog. Ezzel nagyon nem értek egyet. A speciális iskolák ugyan úgy arra tanítják meg a gyerekeket, fiatalokat, hogy hogyan kell a „kinti világban” helyt állniuk, hogyan kell a többi emberrel együtt élniük. Csak ezt az ő szemszögükből teszi. És ez már egy hatalmas segítség lehet annak, aki ezt a fajta segítséget igényli, hogy olyan közegben tanulhat, ahol mindezt biztosan tudják, van tapasztalatuk, és nem csak találgatnak, vagy rosszabb esetben csak nem tudnak mit tenni a helyzettel.
 

Nekik mások a szükségleteik, másra van szükségük a mindennapi életben való boldoguláshoz, amit nem biztos, hogy megkapnak egy általános közoktatási intézményben.



Nyújts segítő kezet


Amikor hallgattam az órát rögtön az jutott eszembe, amit Mariann az egyik blogjában még nagyon az elején a kurzusnak említett. Az építőkockás játékot, amiből abszolút kiderül, hogy mire is van szüksége egy fogyatékkal élő ember számára.
 

„A kockatorony építés játéka:

Először mindenki vállalt: hány kockából álló tornyot tud felépíteni nyitott szemmel, bekötött szemmel és bekötött szemmel, segítővel. Érdekes volt a vállalások elemzése is, de a végén az utolsó változatot ki is próbáltuk. Az egyik csoporttársamnak bekötötték a szemét és én voltam a segítő. Abban a pillanatban előjött nézeteim rendszeréből a vakságra adott válaszom. Egészen közelről. az építővel szemben állva, konkrétan megmondva, hogy mit, hogyan csináljon, segítettem társamat. Néha még a kezét is majdnem megfogtam. Végül sikerült az elvállalt tornyot felépítenie (felépítenünk). Természetesen nem ez a helyes magatartás. Mások, akiknek volt tapasztalatuk, elmondták, hogy egy vak emberrel sem így kellene bánni. Mert az igazi, a hozzáértő segítő (az oktató) a következőképpen oldotta meg ezt a feladatot:

Konkrétan megbeszélte az építővel a vállalását. Figyelmeztette a veszélyekre, de hagyta, hogy az illető vállaljon. Megtudta, hogy az építőnek az idő a legfontosabb tényező, és megbeszélte vele, hogy mire akar majd nagyon odafigyelni. Ezután a háta mögé állt, ugyanabból a perspektívából követve az eseményt, és mindig csak a vállalásaira, az előzőleg megbeszélt dolgokra és az időre figyelmeztette az építőt. Természetesen a torony felépült, magasabb volt, mint az előző. Az építő kompetensnek érezhette magát cselekvésében, mindent ő csinált, a segítője csak ösztönözte.”
 

Ennél jobban, én azt gondolom, nem is lehet leírni, hogy tanárként vagy szervezőként mit kell biztosítanunk egy fogyatékos ember számára. Ebben a történetben benne van minden, amit nagyon fontosnak tartok akkor megemlíteni. hogy arról gondolkozunk, hogy fogyatékkal élőket (is!) oktassunk.



Tanárszerep


Még egy-két szó arról, hogy melyik tanár alkalmas arra, hogy ilyen hátrányos helyzetű emberek oktatását vállalja. Mindenképpen kompetencia szükséges hozzá, és ez az első, amikor érzem a kompetencia szó súlyát.


Ismeret è szükséges, hogy meglegyen az ismerete nem csak az oktatáshoz, hanem a fogyatékkal élők oktatásához is, az esetlegesen speciális törődést igénylő tanuló kezeléséhez is.
 

Attitűd è legyen nyitott, rugalmas és elfogadó az ilyen tanulóival szemben


Érték è mindenképpen tartsa értékesnek, amit csinál

Ez az első terület, amikor akár egyik hiánya esetén azt látom, hogy végrehajthatatlan a feladat megfelelően.

2012. május 8., kedd

Csak magyarázkodok és hálálkodok



Sosem voltam egy igazán beszédes típus, ez most kivételes alkalom. Nekikezdek rögtön az első után a második bejegyzésemnek is, mert rengeteg dolog jutott az eszembe, és rengeteg tapasztalat.

Lenne még egy jó pár dolog, amit mint résztvevő máshogy látok, vagy hozzáfűzni valót tennék meg.

Most már inkább az előadás második feléhez.

De csak szépen sorjában…



Érdekességek

Az előadásnak ebben a részében Szandra azt mondta el, hogy Neki mik voltak érdekesek akár a kutatás, akár az inspirátori szerep teljesítése során.



  • Önként jelentkezés inspirátori szerepre

Hallhattuk, hogy az elején még úgy állt a dolog, Neki is kell blogot írnia, kommentelnie, és teljesíteni a kurzus kiírásait az inspirátorkodás mellett. De ez nem sikerült. Én nagyra értékelem, hogy ezt így kimondta, mert tudni kell a saját hibáinkat beismerni. Mondhatta volna azt is, hogy ez Neki nem volt feladata, nem kellett, stb. Ő is az időtényezőt hozta fel indokként.

Bennem felmerült a kérdés, hogy mennyire maradt volna meg a skálafüggetlenség a csoportban akkor, ha Ő is részt vesz a feladatok teljesítésében. Hiszen abban már megegyeztünk, hogy bármilyen oktató csatlakozása a csoporthoz jelentősen megnehezíti, hogy egyenrangúnak tekintsük Őt is. Sokszor gondot okoz a csoportban részt vevő „külső” oktatókkal is kommenteket váltani, válaszolni, érvelni. És hát lássuk be, bár csúnyán fogok fogalmazni, de Szandra sem lett volna más, mint „beépített ember”

Csak azon gondolkoztunk volna, hogy mikor mit mondhatunk Neki, mit tehetünk, stb.
Az ő aktív jelenlétével egyben megborult volna a skálafüggetlenség is. Ez leginkább akkor lenne csak megvalósítható, ha az inspirátor személye nem ismert a csoporttagok között. Bár akkor meg felvetődik a kérdés, hogy hogyan tudja ellátni az inspirátori szerepeket.

Az meglepett, hogy azt mondta, nem tudta követni a blogokat, elolvasni őket. Ez nem tartozna az inspirátori szerepkörbe?

De ugyanakkor kicsit meg is nyugtat. Azon a héten, amikor a skálafüggetlenségről beszéltünk, akkor szóba került, hogy mennyire átlátható ez a csoport. Én nem látom át. Töredelmesen bevallom, hogy nem tudok minden héten mindenki blogját végigolvasni töviről hegyire, és nem tudok minden egyes kommentet visszakeresni, amit aggid még nem olvastam. Arról már nem is beszélve, hogy megjegyezzem ki mikor mit írt, vagy milyen választ adott valahol. Kicsit megnyugtat, hogy más is hasonló cipőben jár ezzel, és nem csak én vagyok ennyire – mit is mondjak… béna?



  • KORREKT-KONNEKT

Habár érdekvédelmi szervezetnek indult, de ahogy látom, nem az lett belőle.

Egyébként saját szemszögemből nézve a dolgot, aki napi 8-9 órát dolgozik, minimum 2 órát utazik, otthon családot lát el, nekem nem jutott időm arra, hogy a KORREKT-KONNEKTet is nyomon kövessem. Ez úton kérek bocsánatot mindazoktól, akik folyamatosan foglalkoznak vele, és ezúton is nagyon hálásan köszönöm, hogy megpróbálják az érdekeimet is védeni, és mint egy ki őrangyal, ott lebegtek a fejem fölött.

De számomra a KONNEKT, a Virtuális távoktatás csoport, a folyamatos e-mailezés és Second Lifeban történő beszélgetés-tanulás, valamint az osztályunk saját csoportbeszélgetései mellett igazán nem tudtam egyszer sem belépni ebbe a csoportba, hiába vagyok tagja.



  • Adatösszesítő táblázat

Az adatösszesítő táblázat nekem is nagyon nagy segítséget nyújt, mert bizony nagyon sokszor a saját kommentjeimbe és blogjaimba is belekavarodok, és nem tudom számolni őket. Nagyon hasznos, hogy vannak „jótündérei” a csoportnak, akik tudnak, akiknek az a feladata, hogy ezel foglalkozzanak.

Evvel kapcsolatban pár észrevétel: tudom, miért nem mentettem el, de nincs igazán szem előtt. Mindig keresgélnem kell, hogy megtaláljam. És a frissítés. Bár most már azt is tudom, hogy Szandra mindig hétvégén frissíti, és Neki is százezer másik dolga van, de nagyon hasznos lenne, ha napi visszajelzéseket kaphatnánk belőle. Sőt, tovább megyek, még jobb lenne, ha mondjuk 2-3 naponta figyelmeztetve is lennénk az elmaradásokról, esetleg nap végén az addigi állásról e-mailben, vagy egy összesítő közös dokumentumba.

De tudom, közel teljesíthetetlen a felvetésem… Ezért elnézést kérek, és nem bírálni szeretnék, csak gondolatokat vetek föl. Én magam egészen biztos, hogy még így sem tudtam volna megszervezni egy ilyen konnektivista csoportot.



  • Megfigyelők hada

Az számomra teljesen természetes, hogy aki időhiány, technikai okok, vagy bármi miatt nem választotta a kurzus ilyen fajta teljesítését, az továbbra is követi a történéseket. Nyilván nem mindet, és nem folyamatosan. Az is lehet, hogy ha csak bizonyos témaköröket, amik őket érdeklik. De szerintem már ez is hasznos, és nagyban megkönnyíti az ő tanulásukat is, és a vizsgákra való felkészülést.

Ami engem igazán meglepett az, hogy nagyon sokszor szembetalálkozok számomra vad idegen emberekkel, akik ismernek minket, akik rendszeresen olvassák az írásainkat, pedig semmi közük nincsen sem a csoporthoz, sem az ELTE-hez.

Egészen konkrétan Second Lifeban többször futottam már bele olyan beszélgetésbe, hogy ismerkedés helyett számomra igencsak furcsa válaszként azt kaptam, hogy „tudom ki vagy, szoktam olvasni miket csináltok” Az első egy-két ilyen alkalommal csak pislogtam, de most már meg sem lepődöm rajta.

De mint ahogyan azt már korábban említettem már, kollégáim közül is akadnak olyan számítástechnikai és programozó szakemberek, akik rá-rá szoktak pillantani az irományainkra, mert szerintük is érdekes dolgokról beszélgetünk.

Mindenesetre azt gondolom, hogy ez egy nagyon pozitív visszajelzés a számunkra. Akkor ezek szerint érdekeseket írunk, és nem is beszélünk olyan nagyon nagy butaságokat, ha teljesen független emberek szórakozásként követik a tevékenységünket.



  • Utólagos pótlási lehetőség

Bár erről már egyszer bővebben kifejtettem a véleményemet, de most talán kicsit másként látom a dolgot.

Jómagam is le voltam maradva egy héttel. Nagyon nyűgös volt a pótlás, és igazán el is rontottam úgy, ahogyan azt lehet, mert a negyedik heti témám volt kihagyva, és csak most, a kurzus végén pótoltam azt be, ezen a héten.

Először is, szerintem lehessen pótlási lehetőség, mert nem jelent a téma váltogatása miatt lemaradást az, hogy valaki egy hetet kihagy. A témák annyira nincsenek szoros összefüggésben egymással, és nem feltétlenül épülnek egymásra.

És azt hiszem, hogy igencsak kellő büntetés a pótló számára maga a pótlás. Az, hogy mekkora munkával lehet ebben a hatalmas információrengetegben visszakeresni azokat a témákat és hozzászólásokat, amik a pótolandóhoz kapcsolódnak.

Másik oldalról pedig a csoport számára igencsak kellemetlen az, ha valaki pótol. Valószínűleg a facebook sajátosságai miatt vélem ezt így. Egészen konkrétan arra gondolok, hogy nagyon zavaró, ha egy-egy friss komment miatt egy hónappal azelőtti blog kerül megint előtérbe. Amikor az időnkkel hadakozva azzal küzdünk, hogy teljesítsük a megadott számokat, akkor roppant zavaró lehet egy-egy közbeékelődött, de egyáltalán nem oda illő téma. Ebből a megfontolásból minden elmaradt kommentemet a blogokban tettem meg, és nem a facebook csoport üzenőfalán. Bár így meg azokra a beszélgetésekre nem tudtam reagálni, amik akkor ott zajlottak.

Maga a blog pótlása semmilyen kellemetlenséggel nem jár a csoport részéről, legfeljebb ha valaki ugyanúgy a pótlás kiscipőjét húzza magára, és dátum szerint próbálja visszakeresni a többiek írásait.

Hogy mennyire hatékony egy ilyen „akció”? Bizonyos értelemben sokkal hatékonyabb, mint az gondolnánk. Éppen erre írtam egy pár héttel ezelőtti kommentemben azt, hogy nagyon kíváncsi lennék, mennyi új dolog kerülne felszínre akkor, ha most elölről kezdenénk az egész konnektivista teljesítést az első heti anyagtól. Nekem nagyon sokat adott visszahallgatni a korábbi előadásokat, és sok mindent teljesen más megvilágításban láttam meg, mint akkor, amikor először hallgattam meg azokat. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki.



Szandra tapasztalatainak árnyékában

Azt mondja, hogy mi csoporttagok bár az elején fenntartásokkal kezeltük Őt, most mégis csoporttagnak fogadtuk magunk közé. És azt is mondja, hogy szerinte ez csak idő kérdése volt.

Szerintem is nagyon sok szerepe van itt az időnek, a megszokásnak. Elfogadjuk, megszokjuk az új dolgokat, és szinte teljesen természetes, hogy oda nem illőnek és „beépített embernek” tekintjük. Akár akarjuk, akár nem, ez az érzés megvan bennünk.

Ezzel viszont arra kérdésre jutottam, hogy egészen biztos Ollé tanár úrnak az az állítása, miszerint ha például Ő, mint tanár és akin múlik az év végi jegyünk és a sikeres teljesítésünk belépne a csoportba, akkor megbontaná a skálafüggetlenséget?

A fentiek alapján nem. Csupán időt kellene biztosítani arra, hogy megszokjuk a jelenlétét, hogy elfogadjuk egyenrangú partnerként. Ez esetünkben a kötött idő és a feszes ütemterv miatt nem lehetséges, de azt gondolom, hogy ha van 2-3 hét bevezető téma, amiről a hallgatók nem is tudják, hogy az kívül esik az értékelésen adott esetben, akkor a tényleges kurzusra már hozzászoknának az oktató jelenlétéhez.

És hogy miért nem jelentkezett senki inspirátornak?

Csupán az én személyes meglátásom, de gyanítom, sokan vagyunk így vele, nem is igazán tudtuk, hogy az mivel jár. Nem akart egyikünk sem plusz felelősséget a nyakába venni, és a rengeteg teljesítendő feladat mellé még többet a kurzussal foglalkozni. Ha úgy lett volna meghirdetve, hogy az inspirátor mentesül bizonyos feladatok alól, mint például a kommentelések, vagy a blogok számának csökkentése, akkor sokkal többen vállalták volna be a szerepet.

És hogy sok új tapasztalatot szereztünk? Ez teljesen kétségtelen.

Részemről nagyon élveztem ezt a csoportmunkát, még ha nagyon nehezen, küzdve és nyögvenyelősen sikerült is a végére jutnom. Számomra nagyon hasznos volt, és remélem, hogy egy-két felvetésemmel és hozzászólásommal másoknak is tudtam plusz információt biztosítani. Az eszközök használatát más, eddig szokatlan szemszögből is megismertem, és bátran alkalmazni fogom saját képzések során is, bár a beépítésük kissé speciális megoldásokat igényel.

Reflexió a kutatási eredményekre

Én megint a jól bevált elvemet követem, miszerint az előadás meghallgatása után rögtön megírom a bejegyzésemet. Elkerülendő a befolyásolás és a gondolataim elkavargása tényezőt kizárását. Bár fogjuk a jó kis időre, csak most volt időm ezt megtenni...

Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, mert sokat hallottam már sokfelől a heti témáról. Jót is rosszat is, hogy mennyire nehéz utána blogot írni, mert nincs mihez hozzászólni.
Én azért találtam egy-két dolgot.



A kutatás

Elsőként szeretném megragadni az alkalmat, hogy elmondjam, a csoporttal történő kutatási eredményekre már nagyon régóta kíváncsi voltam, és örülök, hogy most ezekből visszahallottam egy-két adatot.

De ugyanakkor azt is szeretném leszögezni, hogy nagyon nehéz inspirátorként egy ilyen kutatást megszervezni, mert szerintem a tapasztalat, ami a legfontosabb, az kimarad belőle.

Elméletben tudom, kimutathatom, hogy milyen adatok jöttek vissza kérdőívek kitöltésével, és bízhatok a résztvevőkben, hogy meg is teszik ezt a kitöltést. De szerintem nem teljesen biztos, hogy reális képet kaphatok vissza teljesen egy ilyen kutatás során.

Bár ez minden kutatásnál fenn áll. Valahogy, amikor ilyenek kerülnek szóba mindig az az első gondolatom, hogy tényleg azt írták a kérdőívre, amit valójában gondolnak, vagy pedig azt, amit hallani szeretne a másik, amit „elvár a társadalom”. Mert valljuk be, és ezt már megtanultuk, jó párszor meghallgattuk az órákon, hogy az ember csoportban erős, és amikor egyedül van, akkor már inkább alkalmazkodni igyekszik valakikhez, hogy ismét csoportba tartozhasson.

És mindez mellett eszembe jut az is, amikor Ollé tanár úr azt mondta, hogy miért nem vagyunk hajlandóak elhinni a kimutatott eredményeket, miért kételkedünk bennük, amikor feketén-fehéren elénk tárul valami, és az ellenkezőjét látszik bizonyítani, mint hittünk eddig mi is, és az embertársaink nagy többsége. Hát, azt hiszem talán itt a válasz… Mert szeretnék tartozni valakikhez, és talán azokhoz, akik többen vannak.



Konnekt csoport

Szandra azt mondta, hogy mennyire hasznos, mert a hallgatók beoszthatják a maguk idejüket. De szerintem ez a hasznosság egyben a legnagyobb hátránya is. Ehhez kell a nagymértékű önfegyelem és önszabályozás, amiről már szintén esett szó az előző előadások alkalmával.

A meglátásom mindenképpen az, hogy igenis kell megszabni bizonyos határidőket, mert különben elhal az egész. Magától szinte senki nem fogja rávenni magát, hogy írja meg a heti két blogot, meg a 28 kommentet, mert mindig csak halogatódik a feladatok végrehajtása.

De már ezt is tudjuk, ez a fiatal internetes generációnak egy hibája. Megnyugtat a tudat, hogy a génjeimben van a hiba, nem csak bennem. Megint tartozhatok egy csoportba J

Az önismeret pedig tényleg egy nagyon hasznos velejárója a kurzus teljesítésének. Csak a félő az, hogy ez a kép esetleg olyan negatívumokat fog mutatni a számomra, amiket nem szeretnék. Hasznos, de olyan embereknél, mint én is vagyok, nem feltétlenül eredményes. Én például ha negatív visszajelzést kapok, akkor mind inkább lelassulok, mind inkább kevésbé teljesítek. Ezeket a visszajelzéseket pedig egy ilyen konnektivista módszerrel működő csoportban magunk vehetjük észre saját magunkon.

Mindenesetre egy nagyon jó színtere az önszabályozás gyakorlásának. Talán ezért is lehetne minél fiatalabb korban elkezdeni, mint ahogy már erről is esett pár szó már a korábbi hetekben, esetleg gyerekkorban. Nyilván más értékelési skálával, mint az felnőttek esetében alkalmazható.



Tikk-takk, tikk-takk…

Hallottuk, hogy a legfőbb tényezőnek mindannyian szinte az időt jelöltük meg. Igen, én is ugyanezt mondtam szinte nem is olyan régen, amikor kértem, hogy senki ne vegye magára.

Ám ha egy kicsit körülnézünk, akkor láthatjuk, hogy kik vagyunk azok, akik a csoportban részt tudunk venni. Akiknek viszonylag sok ideje marad arra, hogy vagy a nappali tagozat teljesítése mellett számítógép elé ülhessenek, vagy pedig a munkahelyen többé kevésbé titokban írják a blogjaikat. Esetleg a kötetlen munkaidő segíti őket mindebben.

De másik oldalról szerintem az idő egy szép elefánt is, ha már ennyire rákaptunk erre az elefánt témára. A legegyszerűbb ezt kimondani. Mert ha jobban belegondolom, mire van időm? Amire akarom, amire úgy rendezem az életemet, hogy legyen. Ha nekem fontos az, hogy részt vegyek egy ilyen konnektivista tanulási módszer kipróbálásában, akkor arra.

Teljese jól mutatja viszont mindazt, hogy mennyire sokat kell foglalkoznunk a kurzussal az, hogy napi 1-5 óra között jelöltük meg azt az időt, amit a gép és az internet előtt töltünk.

A kurzus elején – a lázadás időszakában – hallhattuk azt is, hogy legalább így „értelmesen” töltjük el azt az időt, amit egyébként is ott töltenénk. Erre a kijelentésre viszont nagyon mérges lesek mindig. Mert ez nem teljesen így van. Nem nevezhető értelmetlen dolognak szerintem sem a kikapcsolódásra szánt idő, sem pedig barátokkal lévő kapcsolatok ápolására szánt idő. Teljesen mindegy, hogy ezt a számítógép előtt töltöm, vagy pedig a szabadban sétálva.

A hetek előre haladtával pedig magam is átcsapok abba, hogy gyorsan tudjam le az itten teendőimet, és foglalkozhassak az eddig megszokott életemmel is.



Jancsi és Juliska

Mint a mesében, ahogyan a két kisgyermek elszórja a morzsákat, mi is szépen sorban így „hagytuk el” csoporttársaink többségét.

68%-a megkérdezetteknek azt mondta, hogy szerinte nehezebb ennek a kurzusnak a teljesítése, mint a többinek. Ezt nem igazán értem. Lehet csak én nem figyeltem teljesen jól, vagy nem ismerem minden részletét a kutatásnak. De a konnekt teljesítésben részt vevők 68%-a, vagy úgy egyébként mindenki? És kíváncsi lennék arra is, hogy a 68%-ban hány olyan ember van, aki vagy már az elején inkább el sem kezdte a konnektivizmus gyakorlását, és hány olyan, aki jelenleg is csinálja, és úgy tartja nehezebbnek?

Szerintem nem nehezebb. Kifejezetten nem mondhatom nehezebbnek. Sokkal nehezebb magamtól leülni és kidolgozni tételeket, magamtól előkeresni honlapokat, könyveket, szakirodalmat, mint úgy, hogy itt előkerül valami, érdekel, foglalkoztat, és gyorsan utánanézek.

Sőt, hajlamosak vagyunk a vizsga előtt 1-2 héttel elkezdeni mindezt, így pedig szépen sorjában, folyamatosan megtettük a tanulást.

Isten ments, hogy öleteket adjak, és nagyon remélem, hogy az ígéret, ami a félév elején felénk lett téve megmarad, de én arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen eredménnyel végeznének a konnekt csoportban bent maradt tagok, az abban egyáltalán részt nem vevők, és a teljesítést elkezdők, bár különböző okok miatt kieső tanulók egy vizsga alkalmával.



Az elvesztett motiváció

Okként lett megjelölve a lemorzsolódásnál az idő, és a motiváció. Nos, az időt nem írom le újra, mert fentebb már beszéltem erről, de a motiváció elvesztését nem igazán értem.

Motiváció rengeteg lehet ebben a fajta teljesítésben, de egyiket sem gondolom úgy, hogy aki belekezd, az elvesztené. Persze itt most leginkább a külső motivációs tényezőkre gondolok, szigorúan a mi csoportunk esetében.

Szerintem számunkra a legfőbb motivációs tényező az volt a teljesítés belekezdésébe, és a kitartásban is, hogy ha részt veszünk, akkor ez jelenti a félévünk teljesítését. Nos, ez a motiváló tényező nem veszhet el. Legalább is én nem tudok róla, hogy ez időközben megváltozott volna.

Másik motiváció az új eszközök használata. Igaz, én személy szerint nagyon szeretek tanulni, és szeretek mindig új dolgokat megismerni függetlenül attól, hogy azt a későbbiekben használni fogom-e, vagy sem. De az elején biztosította a motivációt számomra az is, hogy ezeket az eszközöket megismerjem, meg tudjam hogyan és mikor érdekes használnom.

Az egyetlen, ami elveszthető motiváció szempontjából – bár ez sem elveszthető, hanem inkább vagy megvolt már az elején is, vagy nem – a témával kapcsolatos érdekeltség vagy érdektelenség. Mint ahogy hallottuk hozzászólásokból a csoporton belül is többen vannak úgy közölünk, hogy ez a téma nem igazán a szívükhöz közeli. Ekkor pedig a motiváció nagyon könnyen eltűnik.



„Mondottam ember: Küzdj... !"

Kétségtelen és vitathatatlan tény, hogy az elvárások nagyon magasak. Legalább is az eddig megszokotthoz képest. Ha összeszámoljuk a bejegyzéseket, a kommenteket, a blogokat, a tweeteket, akkor nem egy szakdolgozat kijön a karakterszámból.

De azt vállaltuk, hogy részt veszünk ebben a módszerben. Nem volt kötelező, és kaptunk más lehetőséget is. De még itt is megkapjuk a pótlás lehetőségét.

A kérdés viszont az számomra, hogy más konnektivista módszertannal működő csoportokhoz képest mennyit teljesítünk?

Szandra mondta, hogy az idő előre haladtával egyre könnyebbnek látja a teljesítésünket. Ezt én magam is így érzem. Ennek fő oka nyilván az, hogy megtanultuk kezelni az eszközöket – még ha nem is helyesen és rendeltetésszerűen használni, de kezelni mindenképpen.

Úgy látszik ehhez is csak rutin szükséges, mint olyan sok mindenhez, és megint bevált a régi módszer: próbáld csinálni 1 hónapig, ha utána sem megy, akkor kiszállhatsz belőle. Volt valakinek kedve kiszállni a 4. hét után?

Azt mindenesetre jó volt hallani, hogy úgy látja, nő a feladatok teljesítésének színvonala is. Azt hiszem ez annak köszönhető, hogy akik mind részt vettünk, szeretnénk jól csinálni, ha már egyszer csináljuk. És szeretnénk mindig megfelelni a tőlünk telhető legjobban az elvárásoknak, azonban mi is csak tanulgatjuk hogyan is kell ezt végigvinni.