Összefoglalás - talán kicsit más szemszögből

Rengeteg kérdés és kétely merült fel a héten a csoportban. Bennem talán még több J De ez már csak így szokott lenni… Ezért megpróbálom kicsit összefoglalni a hét történéseit a saját szemszögemből, hátha tudok segítséget nyújtani mások számára is.

Számomra nagyon hasznos volt ez a hét abból a szempontból is, hogy elgondolkoztam sok mindenen, amit eddig nem tettem meg, pedig itt volt a közvetlen közelemben. Valamint megértettem, hogy mennyire fontos maga az EMBER.

Ki az?

 

Az egyik fő kérdés a héten az volt számomra, hogy kit is tekinthetek fogyatékossággal élőnek? Hiszen annyi fajtája létezik, és annyiféle szintről beszélünk, hogy nagyon nehéz sokszor ezt eldönteni. Ráadásul olyanok is szóba kerültek, amiről a hétköznapokban sosem tekintenénk fogyatékosságként, maximum valamiféle zavar, vagy betegségként. Bár akkor ez már ugye szinte ugyan az.

 

A fogyatékosságnak rengeteg megfogalmazása létezik, így nem is csoda, hogy belezavarodunk sokszor. Az biztos, hogy mindig valamilyen fizikai, szellemi vagy érzékszervi károsodásról, halmozott fogyatékosság estén pedig ezek együttes halmozódásáról beszélhetünk.

 

Az ENSZ szerint (1980-1997) a fogyatékosság „módosult, csökkent képessége az ember bizonyos tevékenységeinek”

1997 után a WHO megfogalmazása új megközelítést hozott. Itt már nem csupán az egészségkárosodás korlátozza az egyént, hanem a társadalmi és személyi háttértényezők is szerepet vállalnak az ő fogyatékossá nyilvánításában. (http://www.bibl.u-szeged.hu/inf/szakdoli/2004/seredine/htm/kozelites_a_tudomanyok_felol.htm)

A népszámlálásnál úgy olvastam egy cikkben (sajnos nem mentettem a linket), hogy a legalább 6 hónapos folyamatos romlott egészségi állapotot tekintik fogyatékosságnak.

Részemről csak annyit tudok mondani saját tapasztalatból, hogy mindez 1 éves folyamatot vett igénybe, bár való igaz, hogy leginkább a biztosító miatt, mert ők csak 1 év eltelte után foglalkoznak ilyesmivel. Az orvosi papírok azonban már szintén 6 hónap után leírták a maradandó egészségkárosodást.

Leendő andragógusok

Mint a jövőben – vagy sok esetben már most is – oktatásban részt vevő egyéneknek, nagyon fontos szerintem, hogy a héten betekintést nyerhettünk, mekkora szintű empátiára van szükségünk.

Mert a fogyatékkal élő személyek oktatásához, a velük való törődéshez rengeteg empátia szükséges. Meg kell tudni látni, érezni, hogy mikor mire van szükségük, mert sok esetben ezt nem biztos, hogy kimondják. Látnom kell, hogy mi a kellemes számukra, mert esetlegesen ezt nem tudják egyértelműen jelezni felém.

Ha fogyatékkal élő személy kerül az oktatási környezetünkbe, akkor elengedhetetlen az attitűd kérdése. Ha még az oktatást lehet is csinálni megfelelő lelkesedés nélkül, de a kisebb-nagyobb speciális igények kielégítését, a folyamatos odafigyelést és törődést csak szívvel lehet.

Együtt vagy külön?

 

Az integráció kérdése volt az, ami talán a legtöbb kommentet eredményezte a héten. Itt is több emberrel beszélgettem, többek véleményét meghallgattam, amíg végül addig gondolkoztam a dolgon, hogy kialakult a sajátom is.

Azt gondolom, hogy a fogyatékkal élő embereket semmiképpen nem szabad egy kalap alá venni. Rengeteg féle a sérülésük, és mindenféle súlyosságú.

A meglátásom pedig mégis az a hét végére, hogy mindenképpen hasznos az integráció. Szerintem erőt ad, és életértelmet. Egy bizonyos fokig.

Ahogyan láthattuk Nick Vujicic számtalan, az interneten megjelenő filmjéből szinte bármilyen testi fogyatékossággal lehet élni boldogan, teljes életet. Csupán meg kell találni a módját annak, hogy ezt hogyan lehet megtenni. Éppen ezért én azt gondolom, hogy azok, akik bármilyen testi fogyatékossággal élnek, és Ők maguk is úgy gondolják, teljes értékű tagjai lehetnek egy átlagos tanulókból álló közösségnek, osztálynak. Sőt, sok esetben motiváló is számukra a környezet, bizonyítani kívánnak, és ezért jól is fognak teljesíteni. Ha viszont a hozzá hasonló fogyatékossággal élő társaik közé helyezem el, akkor nem feltétlenül fogja érezni ugyanezt a húzóerőt.

Nagyobb gondban az értelmi fogyatékosok helyzetével vagyok. Náluk igazán nehéz megállapítani azt a határt, hogy mikor érdemes még a normál diáktársaikkal együtt elhelyezni egy osztályba. Mikor nem hátráltatja a többiek tanulását, és mikor nem a bizonyos húzóerőként lép fel náluk is a környezet, hanem hátráltató tényezőként, olyan színtérként, ahol nem szívesen tartózkodnak, és ahol nem is találják meg a számukra kellő motivációt. Teljesen bizonyos, hogy akiknek speciális oktatási környezetre van szükségük, azokat már nem integrálhatom egy hétköznapi oktatást biztosító intézménybe, hanem számukra szerencsésebb oktatási szempontból a valamelyest elkülönített környezet. Azonban a társadalomba való beilleszkedésük érdekében személy szerint nagyon ajánlanám, hogy ők is a lehetőségeikhez mérten minél több időt töltsenek ép társaik környezetében, akár saját környezetükben, akár egyéb helyszíneken. A közös programok mindenképpen az iskolából kilépés utáni világba vezetik be őket, és ott hasznát fogják tudni venni az ilyen módon megszerzett tudásnak.

Mi a jó nekik?

De sose feledjük el azt, hogy a fogyatékkal élőkhöz alkalmazkodjuk abból a tekintetből, hogy számukra mi a megfelelő, hogyan érzik jól magukat. Sose erőltessünk se az integrált, se az elkülönített oktatást. Ha ezt ők nem tekintik megfelelőnek és kellemes környezetnek, akkor sosem fognak elérni megfelelő, vagy elvárt eredményeket a motiváció hiánya miatt.

Felmerült a kérdés, hogyan is lehetne eldönteni egy fogyatékossággal élő személyről, hogy jól érzi-e magát, boldog-e, avagy sem.

A beszédfogyatékos, siket, gyengénlátó és mozgáskorlátozott személy esetében nincsen semmi probléma, ők egészen egyszerűen ki tudják fejezni magukat ilyen, vagy olyan módszerrel.

Gondolkodóba megint csak az értelmi fogyatékosok helyzete ejtett. Mi a helyzet az értelmileg súlyosan akadályozott emberekkel kapcsolatban?

Nos, lehet, hogy csak az empátia, az együttérzés beszél belőlem, de részemről azt gondolom, hogy valamilyen módszerrel ez náluk is megállapítható. Náluk is látszik a szemükben a csillogás, vagy valamilyen arckifejezés, hangjelzés a tudtunkra adja, hogy mi a jó számukra.

Egyedül a kómás betegek részéről tudom ezt elképzelni, de ugyebár az oktatás szempontjából őket ebből a témakörből kihagyhatjuk, és nem is nagyon tudom, hogy a kómás állapotban mennyire tekinthetőek ők fogyatékossággal élőnek.

Ki az, aki segít?

Számtalan szervezet foglalkozik fogyatékkal élők segítésével, ám sajnos a számuk igencsak kevés ahhoz képest, hogy ma jelenleg csak Magyarországon 500.000 fölötti létszámról beszélhetünk. Nekik csak a súlyosabb esetekre van gondjuk, így andragógusként – de bármilyen oktatásban dolgozó szakemberként - fontosnak tartom azt is, hogy az oktatáson túlmenően segítsük a környezetünkben lévő, gyakorlatilag az élete egy részét velünk töltő fogyatékossággal élő személyt. Bármivel, amire neki szüksége van, és fontos kiemelnem, hogy azzal, amire NEKI szüksége van. Sokszor esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, el tudjuk dönteni, mi lesz a jó neki, pedig ugyanolyan saját igényei és szükségleteik vannak, mint bárki másnak.

Dicséretes látni, az egyre gyarapodó számukra is kiépített helyszíneket annak érdekében, hogy minél inkább integrálódhassanak az élet bármely területén.

Hogy lehetek empatikus?

Ha nem igazán érzem át, hogy milyen lehet bármilyen fogyatékossággal együtt élni, több lehetőség tárul elém, ahol erről többet megtudhatok.

Az érdekvédelmi szervezetek, és a segítő szervezetek mindig szívesen látják a segíteni vágyókat, de számos szórakozási lehetőség is nyílik ma már, ahol szabadidőnkben ezt megtapasztalhatjuk. Kérdés persze, hogy kit mennyire nyomaszt, hogy ezzel töltse a szombat délutánját, de én azt mondom, hogy nem szabad ezt a kérdést nyomasztónak érezni. Ez egy állapot, amit el kell fogadni, amivel meg kell békélni, és boldogan élni tovább az életet. Ha így gondolunk rá, akkor nem fogjuk nyomasztónak érezni ezeknek a helyzeteknek a kipróbálását sem, azonban utána sokkal nagyobb megértéssel tudunk foglalkozni velük.

Egyik ilyen lehetőség a már évek óta működő Láthatatlankiállítás, ami számos programot is kínál részünkre már a kiállítás „megtekintésén” túlmenően.  Itt a vakok életébe tekinthetünk betekintést, megismerhetjük az általuk használt eszközöket, és egy vezetés segítségével kipróbálhatjuk, hogyan boldogulnánk a világban, ha a helyükben lennék.

Az Ability park a másik népszerű lehetőség. Itt nem csupán egy fajta fogyatékosságot élhetünk át, hanem többe is betekintést nyerhetünk. Ha nem nyílik lehetőségünk kifejezetten a parkba ellátogatni, akkor részt vehetünk a rengeteg kitelepült programjukon is.

Én ajánlom, hogy ha fogyatékossággal élő személy kerül a környezetünkbe, akkor semmiképpen ne hagyjuk ki a fenti két említett lehetőség egyikét, mert ezzel sokkal könnyebben érthetjük meg a problémákat, és érezhetünk rá arra, hogy milyen segítséget is lehetne nyújtanunk. Talán még a mindkét fél számára kínos helyzeteket is elkerülhetjük.