A minap érdekes dolog ütötte meg a fülemet.

Egy ismerősöm álláskeresésbe kényszerült, és azt mondta, hogy most már mindenképpen el kell indítani egy saját blogot, mert az állást biztosító cégek többsége megkérdezi Tőle, hogy rendelkezik-e ilyennel. Mintegy referenciaként felhasználják azt, ilyen módon szereznek információkat a leendő munkatársukról. Rendben, itt kifejezetten informatikai cégekről beszélünk éppen, de elgondolkoztatott, hogy mennyi mindent meg lehet tudni az emberről a saját blogján keresztül.

Miután meghallgattam a szerdai órát – félig élőben, félig felvételről – Ollé tanár úr szintén azt sérelmezi, hogy mennyire el vagyunk maradva mi magyarok a blogolás területén. Nagyon kevés ember ír blogot, a kevés blog közül kevés az, amelyik életben is marad, és a kevés életben maradott közül még kevesebb azok száma, amelyek jó tartalommal bírnak. Ennek okait lehetne bontogatni, de azt hiszem az erre vonatkozó dilemmákat elég kimerítő módon taglaltuk már az előző blogbejegyzésekben, és az azokhoz fűződő kommentekben. Lépjünk tovább.

Egy dolog tehát bizonyossá vált a számomra. A blogolás fontos, főleg egy digitális bennszülöttnek, és főleg a mai egyre modernebb, egyre jobban fejlődő világunkban. És íme, a válasz az információs társadalom kérdésére is. Igen, egyértelműen létezik, fejleszthető, sőt, fejleszteni is kell!

A netkutatasok.hu-n találtam egy egészen friss, 2011. decemberi felmérést arról, hogy az internetezők hány százaléka blogol. Mindössze 9%! Azért ez tényleg elgondolkoztató, nem? Legyünk büszkék, hogy ahogy Petit idézzem „Ollé tanár úr kilökött minket az ismeretlenbe”

(Ide csatolnék egy még apró mellékes gondolatot. Az előzőekben sokan visszakoztunk attól, hogy a videófelvételek mennyire jók lehetnek tanításra-tanulásra. Íme, még egy kutatási eredmény: az internetezők 77%-a videókat néz az interneten. Akkor mégiscsak ez lehet ezek szerint a legbiztosabb megoldás a tudás „széthintésére”? Szemben azzal, hogy itthon a fenti adatok alapján kb. 557.150 fő blogol, a videók 4.766.690 emberhez jutnak el.)

Egy 2012. januári felmérés arra mutat rá, hogy az internetezők hány százaléka melyik blogokat olvassa. A blog.hu-t 48% látogatja, a freeblog.hu-t 17%, a postr.hu-t 14%, a blogter.hu-t pedig 12%.

A grafikonból viszont az is látszik, hogy 2010 óta szinte nem nőtt összességében a blogot olvasók száma. Sajnos…

Ha már belekezdtem a blog írásába, akkor szeretném azt jól csinálni. De milyen is egy jó blog?

Amikor megszületik az elhatározás, hogy elindítjuk saját internetes naplónkat, előttünk a választás, hogy a mindennapi életünk mozzanatit osztjuk meg a nagyközönséggel, vagy pedig szakmai tudásunkról próbálunk meg bizonyságot adni, felvetni érdekes kérdéseket, és megpróbálni azokra választ találni. Nos, az indító bekezdés szerint azt hiszem, mindenképpen jobb megoldásnak tűnik elsősorban szakmai tudásunkat „megvillantani”

A személyes blogokat olyan formában, úgy írhatjuk, ahogyan csak kedvünk tartja. Ám ha szakmai blogot választunk, akkor figyeljünk oda a színvonalra - írja a felsofokon.hu.  Ami számomra viszont meglepő tanács volt, hogy azt írják, mindig legyen vezérképe a blogbejegyzésünknek. Sokkal kevesebben olvassák el azt, ha nem látnak mellette egy képet.

Pedig milyen igaz. Nyíri Kristóf Az MMS képfilozófiájához című tanulmányában ugyanezt mondja. A képek sokkal jobban és természetesebben megérthetőek az ember számára, mint a szavak és az írott szöveg, hiszen a kisgyermek is először látja a virág képét, és csak utána kapcsolja hozzá a virág szót. És ugye az utak mellett elhelyezett plakátokról sem szoros sorokban rendezett szöveget virítanak, hanem gyorsan és könnyen megérthető képek maximum 3-4-5 szó társaságában.

Aztán mi fontos még? Friss bejegyzések gyakran szülessenek.

Amivel viszont én is egyetértek az, hogy sok helyen azt írták, ne legyen egy blogbejegyzés hosszabb 1-2 képernyőképnél, és ne legyen hosszabb 3-4 perc olvasásnál. A sokat kritizált 12.000 karakter, ugye? „Blogot írunk, nem regényt…! Tehát ne írjunk kisregény hosszúságú cikkeket, amelyek kinyomtatva 3 A4-es oldalnál hosszabbak lennének, mert úgysem olvassa végig senki.” Ajjajaj… Mégsem saját szubjektív vélemény tehát, hogy nem élvezetes az ilyen hosszú bejegyzéseket elolvasni. Persze ráfoghatnánk arra, hogy nem érdekel eléggé a téma, vagy nem írta meg elég érdekesen a létrehozója, de én inkább annak tudnám ezt be, amit a digitális generációkról tanultunk eddig. Gyorsan, mindent akarnak. Egyszerűen ennek a generációnak nincs türelme végigolvasni a hosszú szövegeket, ahogy nincsen türelme végignézni egy 10 perces folyamatos online videót sem.

Arra is megpróbáltam választ találni, hogy miért nem blogolunk?

Két lehetőség került mindig a szemem elé. Vagy azért nem blogolunk, mert úgy érezzük, hogy a mondanivalónk nem fontos a többi ember számára, vagy pedig azért nem blogolunk, mert félünk a negatív visszajelzésektől. Pedig a blogolók között megmutatkozik, hogy több pozitív visszajelzés érkezik, megerősítés, mint ahány hátrány jelentkezik a blog írása során. Ezt hazánkban is egyre több cég ismeri föl már manapság, és használja marketing célokra.

Még egy dolog viszont eszembe jutott. Az órán is mindig a szakmai blogokról volt szó. Ha viszont mindenki ilyet ír, akkor nem veszik az internetnek az a funkciója, hogy visszahozza a társas kapcsolatokat az ember életébe? És itt most a Kanadában élő nagybácsira gondolok, vagy a legkisebb eldugott faluban élő unokatestvérre.

Mi a fontosabb tehát? Saját élet vagy szakmai ismeretség bizonyítása?

Lehet, hogy a blogok – és ideértve a mikroblogokat is, mint például a twitter – inkább a szakmai élet igényeit fogják kielégíteni, a saját életünk rendezgetésére pedig megmaradnak a közösségi oldalak.

Mindig mérges vagyok, amikor azt hallom, hogy valaki ócsárolja például a Facebook-ot, vagy bármilyen más hasonló közösségi portált, mert azt gondolom, hogy az embernek, aki manapság már „beszorul” a számítógépe mögé a legnagyobb lehetősége a társas kapcsolatai ápolására a hasonló felületek. (Fehér Péter itt úgyis azt fogja mondani, hogy nem szorított be engem oda senki J És nem is egyfajta kötelezettségről beszélek, csupán saját – és több millió embertársam – természetes(?) életviteléről.) Rég nem látott barátokkal frissül föl ismét a barátság, akiket talán soha nem láttunk volna viszont az ilyen oldalak nélkül, és új barátságok kötésére is remek eszköz lehet. Egyszerűen, gyorsan találom meg a velem közös érdeklődésű embereket, és veszem föl velők a kapcsolatot ezen keresztül. Mindemellett pedig megőrzi az olyan „baráti” viszonyokat is, amiket például a munkahelyemen a tanulókkal alakítottam ki.

Sőt, jelenlegi kiszolgáltatott helyzetem mutatja, hogy igenis hasznos! Akkor, amikor ágyba vagyok kényszerítve egy sérülés miatt, mégsem vagyok elvágva a barátaimtól, és nem kell sem nekem, sem nekik vaskos telefonszámláktól rettegnünk ez miatt. Persze az már megint a következő kérdés, hogy mennyire lenne népszerű a Facebook is, ha egy fizetős szolgáltatás lenne.

Egy újabb kutatási eredmény. A magyar Facebook felhasználók száma közel 3.900.000 fő, és folyamatosan növekszik. Ezzel Európában a 14. helyen, a világon pedig a 39. helyen állunk. minden harmadik magyar ember bizonyosan facebook felhasználó.

A magyar Facebook felhasználók életkor szerinti megoszlása:

• 18-24 év 27 százalék,
• 25-34 év 28 százalék,
• 35-44 év 18 százalék,
• Egyéb 33 százalék

Tehát kétségtelen, hogy a fiatalabb, már a technológián és az interneten „felcseperedő” nemzedék természetes közege ez.

Van még az órán felmerült pár kérdés, amikkel szintén nem értek egyet.

Hogy lényegtelen információk terjengenének ott, mindezt arra alapozva, hogy egy heti történésekre nem tudunk visszaemlékezni, vagy legalább is nagyon kevésre. Kérdem én, valaki anélkül, hogy elővenné a jegyzeteit, vissza tud emlékezni a konzultáción elhangzott összes témára? Pedig azokról egyszer már jegyzetet is készített, mégsem sikerül. Akkor most a konzultáció haszontalan volt? Cseppet sem gondolnám, csupán az agyunk nincs felkészülve az ilyen mennyiségű információ befogadására, és raktározására.

Avval sem értek egyet, hogy ne néznénk vissza sosem a történéseket. Nyilván nagyon erősen megmutatkozik itt is az információszűrés, és a szelektálás. De ami számomra értékes információ, és aki számomra értékes ember, annak vissza-visszakeresem a megmozdulásait. Én inkább ezt a megállapítást úgy formálnám át, hogy hiába van több száz ismerősünk bejelölve a facebookon, ugyanúgy megmutatkozik ott is az a kevés szoros kapcsolat, ami a való életben is.

És itt az offline kapcsolatrendszer leképzésének a kérdése is. Én ezzel sem értek egyet. Inkább ezt is úgy fogalmaznám meg, hogy a felhasználó elsősorban a való életben megismert barátait, ismerőseit keresi meg, és tartja a kapcsolatot velük. Ezen túl pedig lehetősége van újabb barátságok kialakítására. Ez viszont nem egyenértékű azzal a mára már szerencsére hanyatlóban lévő divathóborttal, hogy teljesen mindegy kit jelölök be, csak nekem legyen a legtöbb ismerősöm. Ez ma már nem is működik. Nagyon kezdetleges eszközökkel céges oldalamnak próbáltam Like-okat szerezni úgy, hogy először magam jelölöm be a nálunk végzett tanulókat, és akkor már látják az iskolánk kiírásait, rátalálnak könnyedén, és megjelölik követőként. Nem jött be, és nem a facebook erre vonatkozó biztonsági beállításai miatt nem. A legtöbben visszaírtak, hogy mit akarok, és honnan ismernek engem? Tény, nem engem ismertek, hanem a férjemet. Vagyis engem csak nagyon kevesen közülük.

Mindebből én csak azt látom, hogy az online élet sem létezne az offline élet nélkül, és ezt nem szabad semmiképpen elfelejteni a web fejlesztésénél.

A legjobbaknak még mindig azokat a kezdeményezéseket tartom, amik az online és az offline életet ténylegesen is összekapcsolják. És itt nem marketing szempontra gondolok, hanem emberekre és életekre.

A geocaching ennek remek példája. Közel áll a szívemhez, jómagam is 2008 óta vagyok tagja ennek az online vagy offline közösségnek. Nem is igazán tudom eldönteni, hogy melyik jelző igaz rá. (Bár a megtalálás utáni visszaregisztrálásokat folyamatosan hanyagolom, és ezért most mélységesen szégyellem magam, és szánom-bánom bűnömet) Remekül ötvözi a modern technológiákat a valós életben történő időtöltéssel. Egy olyan határ találtak meg ezzel a – nevezzük így – játékkal, amelyet kicsik és nagyok, digitálisak és digitális kompetenciákkal kevésbé rendelkezők egyaránt élveznek.

Míg itt ücsörgök, és írom a blogot egyébként azon agyalok, hogy miként lehetne ezt a módszert az oktatásba is bevonni a közösségfejlesztő előnyein túl. Vajon életképes lenne-e egy szakmai geocaching is, ahol különböző kérdésekre kaphatnánk választ a megtalált kincses dobozokban, amik minket érdekelnek? Vajon lehetne ez egy szórakoztató módja az információ megszerzésének és továbbadásának? Érdemes lenne kipróbálni.

Hasonló online és offline elemeket ötvöző alkalmazás a Forusquare is. Bevallom még sosem próbáltam, de nagyon megtetszett. Akadálya mindössze a jelenleg rendelkezésemre álló technika megléte hozzá. (Bár eleinte a geoládákat is GPS nélkül kerestem. Kicsit több időbe telik, de mindig meg lettek) Azt hiszem csak idő kérdése, hogy csatlakozzam ehhez a közösséghez is.

Egyszóval tehát a digitális tolltartónk rengeteg lehetőséget rejt, és az átböngészett statisztikák és tanulmányok mind azt mutatják, hogy megtanuljuk, tudjuk használni őket. Mindben megtalálhatjuk a szórakozásunkat is, és a munka világához is könnyen hozzá tudjuk kapcsolni őket. Az órán említettek közül pedig amelyiket eddig nem használtam, én biztosan fogom, és fogom erre buzdítani barátaimat, ismerőseimet is, mert hasznosak, és hozzá tartoznak a mai élethez.