Merre van az arra?

Akkor nincs más hátra, mint előre, vágjunk is bele a heti második elmélkedésnek.

Egy kicsit pontosítva: nem az elmélkedésnek, mert az napok óta zajlik, hanem azok összefoglalásának. Úgy gondoltam, hogy a heti záró blogomat megint arra szánom, hogy miket olvastam a csoporttársak blogjaiban, illetve milyen következtetésre jutottam a kommenteléseknek köszönhetően kialakult beszélgetések alatt.

Örömmel láttam, hogy bizonyos kérdések nem csak engem foglalkoztatnak, és nem is nagyon tudunk a végére jutni. (Itt egy aprócska gondolat, ha már úgyis a hét témájához kapcsolódik – talán jobb eredményt tudnánk elérni a konnektivista módszer használata közben, ha nem ilyen rövid ideig, hanem mondjuk 2 hétig foglalkoznánk egy-egy témakörrel? Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a heti blogokból vagy kommentekből kevesebb számosságú szülessen meg, csupán csak annyit, hogy ugyanabban a témában többet kelljen gondolkoznunk, beszélgetnünk. Renden, tudom nincs megszabva felső korlát, de ha csak lehetőségünk nyílik rá, akkor láthatóan ez nem megy magunktól. Bár kérdéses, hogy akkor is a jelenleg zajló szerintem így van – szerintem pedig úgy van beszélgetések zajlanának tovább, esetleg messzebbre kanyarodnánk a témakörünktől, vagy pedig tényleg sokkal több új gondolat születne meg bennünk.)

A minimum

Ha már itt tartunk, akkor rögtön kitérnék az első kérdésre, ami szerintem nagyon érdekes volt a héten.

„A minimális teljesítés nem elfogadott…”

Engem ez kicsit meglepett. A csoport átláthatatlansága, és a megfelelő alkalmazásaim hiánya miatt valószínűleg, de én nem érzem úgy, hogy 1-2 kivétellel a csoport olyan nagyon túl teljesítené a minimumot. Ezek szerint minimálisan teljesítünk. Bevallom, magam sem szoktam sokkal többet írni, mint a minimális teljesítés. Egyik héten sem sikerült még három blogot összehoznom, a twitterrel is csak küszködök, de még a facebook kommentekben sem sikerült sokkal többet produkálom, mint amennyi minimálisan meg van szabva számukra.

És mi a helyet akkor, ha a minimális teljesítést nem a mennyiségre, hanem a minőségre értjük? Egyáltalán lehet minimális minőséget nyújtani egy olyan kurzus során, ahol pont az a lényeg, hogy milyen gondolatok születnek meg bennünk a hallott heti ustream anyag, a hozzá kapcsolódó szakirodalom és egyéb internetes források, valamint a közös beszélgetések alatt? Szerintem ilyen szempontból nem. Maximum olyan lehetséges, hogy valaki nem tud hozzászólni valamelyik héthez, nincs véleménye, nincsenek ötletei (de ezt igazság szerint nagyon kétlem) Az viszont már nem is számít csoporttagnak, mert ki is esett a terjedelmi minimumot illetően.

Tehát én magam nem tudok dűlőre jutni a minimális teljesítés fogalmával. Szerintem esetünkben is valaki vagy teljesít, vagy nem.

Motiváció - külső vagy belső?

Többünk írásában megjelenik a külső és belső motiváció kérdése. Még mindig ugyanazt gondolom nagyjából, mint az előző blogom születése előtt.

Nem hiszem, hogy lenne olyan tanulási mód, amiben ne jelenne meg külső motiváció. Még ha eltekintek az iskolai keretek között zajló oktatástól is azt látom, hogy a külső társadalmi nyomás vagy inspiráció nagyon sokat számít. Éppen ezért vannak divatos dolgok, és nem divatos dolgok, és hányszor mondtuk már itt a csoporton belül is azt, hogy „nem regisztrálok, mert nem akarok engedni a társadalmi nyomásnak”?

Külső motivációnak nevezném például a témák érdekességét is. Mert ez is nagyon fontos. Egy engem nem érdeklő témában nem tudok hozzászólni, nem tudok „normálisan” véleményt alkotni.

Viszont tény és való, hogy a belső motivációnak sokkal nagyobbnak kell lennie. Mert ha magam nem találom meg a hajtóerőt, akkor az életben soha nem fog senki rávenni arra, hogy teljesítsek egy konnektivista kurzust az elejétől a végéig.

Tartalmi csomópontok vs személyek

Kicsit a motiváció kérdését bővítve jutok el ahhoz a felvetéshez, hogy tartalmak köré csoportosulunk-e vagy bizonyos személyek köré?

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon hogyan működik ez nálam a hétköznapi életben, mert annyira könnyelműen rávágtam Fehér Péter kommentjére, hogy igen, természetesen én is emberekhez „vonzódom” szívesebben egyéb esetben, kivétel itt, a konnekt csoportban, ahol gyakorlatilag alig-alig ismerek embereket, inkább csak véleményeket és írásokat.

De végül arra jutok, persze, emberekhez kapcsolódom, de miért? Mitől lesz szimpatikus egy ember? Nyilván részben attól, hogy ugyanaz foglalkoztatja, mint engem, a nekem tetsző témákkal foglalkozik ő is, még ha a véleményünk nem is egyezik sok mindenben, akkor is. Csak azzal tudok beszélgetni, és kialakítani értelmes kapcsolatot, mert a „bambulok és vigyorgok kedvesen” nem az én stílusom.

Egy ilyen csoporton belül pedig – de még az interneten is – egyértelműen a témák, a tartalom határozza meg, hogy mit olvasok, és mit nem. Nem az ember szerint választom ki, hogy mit olvasok el és mit nem, hanem az alapján, hogy tetszik-e az aktuális írás, mi az első benyomásom róla. (De igaz, én könyvet is úgy választok, hogy a közepén elolvasok 3 oldalt, és ha tetszik, akkor megveszem, legyen akárki, akármilyen ajánlással, vagy éppen ajánlás nélkül) A csoportban ez azért nem áll fent, mert kevesen vagyunk. De egy nagyobb létszámba, ahol szelektálnom kell, ott azt hiszem, nálam ez számít.  

Azonban lássuk be, sokan úgy vagyunk vele, hogy oda tömörülünk, ahol sokan vannak. Szerintem ez a konnekt csoportba is igaz. Ahol már sok hozzászólás született, az elkezdi igzatni a fantáziákat.

Komoly gyerekkor

Nagyon érdekes volt számomra az is, hogy szinte megcáfoltuk azt a gondolatot, miszerint csak a felnőtteknél alkalmazható kellő hatékonysággal a konnektivizmus.

Mert a mai fiatalok pörögnek. De hát ez éppen előnyükre válna, hiszen az egész oktatás is pörög, ha ezt a módszert alkalmazom. Szinte alig bírom követni, és ahogy a visszajelzéseket hallom, ezzel a csoporttársaim is így vannak.

Furcsa, hogy azt modjuk a gyerekek ezt nem tudnák megcsinálni, holott éppen leszoktatjuk őket arről a feléről, ami már megvan bennük egy ilyen oktatáson való részvételhez az helyett, hogy rászoktatnánk őket a másik felére. Elvárjuk, hogy üljenek egy helyben, csendben figyeljenek, és higyjenek el mindent, amit a tanár mond. Holott mennyi mindenre rá tudnának jönni saját maguktól, és mennyivel hatásosabb lenne, ha így tanulhatnának. Elvégre úgysem hiszi el, hogy forró a sütő, amíg egyszer ki nem próbálja, vagy meg nem látja az osztálytársa kezén az égésnyomot.

Eszközhaszálat

Ø  Bolgok

Elhangzott a blogokkal kapcsolatban is egy olyan kijelentés a héten, amivel nem értek egyet. Hogy ne közvetlen egymás után, ne egyszerre írjuk.

Az teljesen világos, hogy csak akkor van értelme a két blognak, ha közte megtörténik az információcsere, a bővebb tájékozódás, az elmélkedés, a következtetés, esetleg egy tanulság levonása. De amennyire pörög a csoport élete – talán pont a rövid, 1 hetes határidők miatt – ezt akár már ugyanazon a napon meg tudom tenni, nem érzem szükségét annak, hogy betartsam a több napos köztük lévő szünetet, ahogyan ez ideális esetben zajlani szokott.

Ø  Twitter

A twitter hasznos eszköz, mert röviden, azonnal tudom közölni azt, ami eszembe jutott az adott témával kapcsolatban.

Még mindig nem tudom használni a twitter, azt hiszem ez a kompetencia sosem fog kialakulni nálam. Írok, sokmindent ki tudok írni, olyanokat, amik a témával kapcsolatosak, amiket azzal kapcsolatban találok és érdekesnek találok, azokat, amiket felhasználtam a heti gondolkozás alatt, de a gondolataim valahogy sosem ide kerülnek fel. Mindig inkább vagy a blogba lesznek összegyűjtve, vagy pedig a kommentekbe írom le.

Azt pedig értelmetlennek találom, hogy egy gondolatot kétszer leírjak csupán azért, hogy ott is meglegyen a 28 tweetem minden héten.

Ø  Közös dokumentum

Új tudásnak, közösen kialakított tudásnak kellene benne lennie. De mi az új tudás? Kinek mi számít újnak?

Azt hiszem itt a lényeg csupán annyi, hogy ne azt írjuk le, amit hallottunk az előadás alatt, hanem azt, ami azzal kapcsolatban eszünkbe jutott, ami következtetéseket levontunk, és megállapodtunk valamiben, hogy igaz, avagy sem. Ezzel viszont az egyetlen gondot ott érzem, hogy nem vagyunk magunkban elég biztosak az ilyen állítások megalkotásához. Vagy inkább túl biztosak is vagyunk magunkban, és nem tudunk egy egységes gondolatot elfogadni?

Mindig csak a sárga köves úton

Azt, hogy jó felé haladunk-e a legnehezebb megállapítani az eddigi próbálkozásaim alapján.

Egyáltalán azt is egyre nehezebben tudom elképzelni, hogy létezzen olyan leírás, amelyik megszabja, miként működik egy konnektivista csoport. Főleg egy jó konnektivista csoport…

A módszer leírása egyszerű. Tudjuk, miket kell csinálni, de hogy ezeket a feladatokat a csoport hogyan oldja meg, és hogyan alakul az „élete”, szerintem minden alkalommal változik. Más és más csoport más tudást és véleményeket fog kialakítani ugyanarról a témáról.

És a következő nagy dilemma: Tudjuk-e irányítani őket?

Bele lehet avatkozni az életükbe irányítóként anélkül, hogy megbontanám a skálafüggetlenséget? Ha egyenrangú tagként próbálok hasonló szerepben megjelenni, akkor nem vesznek komolyan, hiába a helyes irányt találtam meg. Ha pedig tanárként próbálok beleavatkozni, akkor már meg is változtattam a csoportot, és mindenki azt fogja csinálni, amit én jónak vélek, amit én akarok hallani.

És itt rágódtam rengeteget azon is, hogy kinek a felelőssége az, ha letérünk a helyes útról?

Ez számomra egy összeegyeztethetetlen dolog, és nagyon kíváncsi vagyok a csoport működésére tanári szemszögből is.

Remélem, hogy erről a félév befejeztével fogunk majd információkat kapni.